I. fejezet
3. rész
"Nem kell a segítséged!"
A kéreg belevésődött a hátamba. Féltem. Az éjszakai fényben alig lehetett valamit kivenni a támadómból. Próbáltam szabadulni a szorításából, de nem ment. Sikítani akartam, de befogta a számat.
Egyszer csak egy ragyogó kék szempár villant ki a sötétségből.
- Maradj csendben! Figyelj, nyugodj le és maradj csendben kérlek!- mondta.
- Engedj el, jaj áájj- próbáltam kiabálni, de szerintem az elfogóm sem értette egy szavamat se.
- Fogd be! Sssshh! Sshhh!!!! Figyelj, veled komoly változások lesznek, és hidd el szükséged van rám.- lassan engedett egy kicsit a szorításból, és látta, hogy nagy meglepődés ült ki a fejemre, így levette a kezét a számról.
- Mi a halál?! Ki a fene vagy és miért mondasz ilyeneket? Letámadsz most meg ez! Hagyjál békén!
- Nem érted, neked tényleg szükséged van rám, legalább hallgass meg, Lora nézz a szemembe!
- Honnan tudod a nevemet?- kérdeztem meglepetten, de ő nem felelt.
Megdermedtem, és nem tudom miért, csak álltam ott és néztem őt… majd egyszer csak mélyen a szemembe nézett, hogy tisztán lássam, ahogy a szeme élénken ragyogó azúr kékké változik.
Már ettől is megijedni és sikítani lett volna kedvem, de akkor megpillantottam ajkai között villódzó hegyes metszőfogait. A félelem adrenalinnal töltött el, ellöktem magamtól, amilyen erősen csak tudtam és rohanni kezdtem a közeli erdő felé.
Soha nem tudtam ilyen gyorsan szaladni, nem is hittem volna, hogy valaha is fogok tudni. Néha hátrapillantottam, hátha üldöz, de nem láttam magam mögött senkit. Beértem az erdőbe, a Hold fénye éppen csak beszűrődött a fák lombjain át. Mentem egyre beljebb és beljebb, mígnem egy vastag törzsű fánál megálltam. Mögé bújtam, és próbáltam nem levegőt venni, lapultam, ahogy tudtam. Nem tudtam mióta támasztom már a fát, de körülbelül 10 perce, gondoltam.
Amikor éppen el akartam indulni, zajt hallottam. Morgást. Váratlanul ért, amikor valaki megragadta a karom, és elkezdett ráncigálni. Ellenállni próbáltam, de nem nagyon jött össze. Az erdőből kiérve, egy autóúton kiszabadultam a szorításból, de erőm híján a betonra zuhantam.
- Nem bántani akarlak, hanem segíteni.- hallottam az ismerős hangot.
- Ki vagy..?- mondtam nyöszörögve és remegve. - Mit akarsz tőlem?
- Úgy tudom, egyik nap vérben úszva tértél magadhoz az utcán, de a sebek nem voltak túl tartósak. Sőt, láss csodát, teljesen felszívódtak. Gondoltál már rá, hogy ez nem teljesen normális?
- Mi van? Mit akarsz ezzel?
- Ha így kimondom nyíltan és egyenesen, el fogsz küldeni a pokolba.- mondta egy különösen őszinte vigyorral a képén.
- Oké figyelj, ha meg akarsz ölni, ne húzd az időt. Fel se bírok állni, és remegek. Nem tudom mi vagy, hogy miért voltak a szemeid és a fogaid olyanok amilyenek, de rengeteg horrorfilmet nézem már, vámpírokról is többek között, és azok mindig megölték az embereket...
- Nem bántani akarlak. Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél.
- Mi vagy te?
- Pont az ami te leszel körülbelül...olyan másfél- két hét múlva. Onnan nem lesz visszaút, segítség kell neked.
- Mi vagyok?! Nem értelek... Ez az egész baromság... normális vagyok!
- Nem, te vérfarkas vagy.
Megmerevedtem. "Mi van?! Zakkant" gondoltam. A düh ami összegyűlt bennem arra késztetett, hogy talpra álljak és hatalmas erővel pofán vágjam.
- Lora!
- Hülye zakkant! Fogd be! Többet ne merj a közelembe jönni! Megértetted?! -üvöltöttem.- MEGÉRTETTED?! NEM KELL A SEGÍTSÉGED!
Hátat fordítottam neki és határozott léptekkel elindultam hazafele. Már nem féltem tőle. Gyűlöltem. Nem szólt utánam többet, amikor hallottam, hogy elindul valamerre, megfordultam felé, s bár csak a hátát láttam, megjegyeztem halkan "megérdemelted, hogy pofán vertelek". Visszanézett rám. Csodálkozva álltam, sose gondoltam volna, hogy abból a távolságból meghallotta amit mondtam, ha nem látom, ahogy rám néz. Ez volt az első olyan pillanat, amikor elkezdtem kételkedni, abban, amit olyan határozottan állítottam.
